Isten egyszerű terve, gyönyörű. Az ember fejezze ki a teremtett világban az Ő természetét.
Akarata, hogy az ember olyan legyen, mint Ő. Hasonlatos. Az Ő képének viselője. Gyermeke.
Kígyó, harapás, halál.
Egy cseppnyi méreg a kétkedés. Összetört kép, megromlott bizalom, szétszakadt hit.
Az ember az anyagi világba esett. Nagyot esett, beleragadt. Bekoszolódott, nem ölelheti többé a Tisztát.
Az Istennek hiányzik az ember. Rá gondol. Vajon mit csinál? Hol van? Kivel?
Az embernek hiányzik az Isten. Rá gondol. Vajon mit csinál? Hol van? Él-e még?
Az idő telik az ember emlékei kopnak. Isten küld valakit, üzen. A címzett ismeretlen, a feladó ismeretlen … hulló őszi levelek. Cseréptöredékekből felsejlő formák. Tekergő eseményekből homályos minták.
Már csak távoli érzés, hogy mi volt a cél. Olyan lenni, mint Isten? Már ismerem a jót és rosszat, de nem emlékszem milyen is volt Ő… talán, ha megmutatná.
A csillag alatt született gyermek, akit a híre megelőzött, egyszerre csak közénk csöppent, szárba szökkent, s mustármagból fává lett. Köré gyűltek és gyümölcséből szakasztottak néhányan. Kemény fáját gyalulta, faragta, metszette, oltogatta – értett hozzá az ács fia. Munkálkodott, míg végül a mű elkészült ...
a fából egy szikár kereszt maradt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.