bihari zarándok

Mi, akik hivőnek tudjuk magunkat: akik bemerítkeztünk, akik az Isten házába járunk rendszeresen, akik szolgálunk mások felé, akik megosztjuk az anyagiakat a gyülekezettel, akik várjuk az Úr vezetését, akik olvassuk a Bibliát és más keresztény szerzők műveit, akik hálát mondunk étkezések előtt, akik igyekszünk józan életet élni ... miért nem halljuk már a Jézus hangját?

Amikor zarándok útra keltem első alkalommal ... az Úr körülvett kegyelmével, de mégis sokáig, csak a nehézségeket láttam. Hideg volt, folyton esett, fújt a szél, egy nap mikor kisütött, meégetett a nap, sebesre dörzsölte az egyetlen nadrágom a belső combomat, nem tudtam leragasztani, ha víz érte fájdalmas volt ... a hátizsák naphosszat húzta vállam, a talpamon szaporodtak a vízhólyagok ... nehezen, lassan alkalmazkodtam a változásokhoz, mégis minden nap új helyzetbe kerültem.

Nem vittem magammal Bibliát, nem is nagyon olvastam előtte ... mégis felismertem az Úr arcát, mégis értettem, hogy Jézus szól hozzám, az utamat kísérő madarakon, fákon, zarándoktársak mosolyán keresztül. Ismertem, felismertem a sok rejtett esemény mélyén. Egyre inkább nyilvánvalóvá tette előttem, mi a lényeges. Ő volt az Út. Az első lépéseknél nem tudtam, hogy Hozzá megyek, a végére megkérdőjelezhetetlen lett.

Az úton ismertem meg, hogy hogyan is kellene, hogyan is lehetne élnünk itt, a földön együtt, egymással. Hogy segíthetünk valóban önzetlenül, hogy megoszthatjuk egymással az utolsó falatokat és mégis jól lakunk, hogy egy baráti szó meggyógyítja a fáradt térdet, hogy mindenhol ugyanazokat a köröket futjuk legyünk amerikaik, japánok, írek, ausztrálok vagy éppen magyarok. Hogy a saját erőnkből nem találunk választ és magyarázatot életünk céljára. Hogy úgy kellene élnünk mint aki úton van, mint aki idegen földön jár ... amikor hazatértem az itthoni gyülekezetemben ugyanúgy megláttam közöttük Őt, aki az Élet. 

Hazatérve imádkozni kezdtem a családtagjaimért és barátaimért, hogy ők is tapasztalhassák meg ezt az erőt, ezt a hatalmat, ezt a békét, ezt a szeretet. Csak az Úrhoz szólhattam, mert hiába próbáltam bárkinek, akit ismertem elmondani reménytelenül nem értette. Szívesen hallgatta, velem örült, de nem értette. A bibliát közben lapozgattam,de azt meg én nem értettem. Nem értettem, hogy mi és hogyan szól nekem ... Több évig csak imádkoztam és kerestem a nagyvárosban is az Urat. De nem találtam, csak ha a természetbe mentem ... nem találtam a templomokban, nem találtam a barátokban, nem találtam sörözésekben sem. A zarándoklat álomszerűvé vált abban az időben. Olyan álommá, amit ismerőseim nem álmodtak. 

Azt tudtam Isten a szeretet, s úgy gondoltam a szerelem ennek a legerősebb változata. Akkoriban úgy adódott, hogy volt valaki, aki szívesen hallgatott és többet akart tudni erről az útról. Míg neki meséltem értettem meg, hogy én Jézust akarom követni most is, két évvel az út után. Nem tudtam, hogy a szív szeretete és a szellem szeretete nem ugyanaz ... s észrevétlenül ott maradtam mellette, aki az Úr előtt már nem volt szabad. Nem nagyon ismertem mit nevez a Biblia bűnnek, de ezt az egyet biztosan tudtam, hogy az. Mégis addig sétáltam a peremen, azt gondolva, hogy nem vonz a mélység, hogy megcsúsztam és vidáman szánkáztam egyre lejebb ebben az istentelen kapcsolatban. Olyan voltam, mint a parázna nő, akit Jézus elé vittek megkövezni, csak vártam mikor csattan az első kő a homlokomon ... 

De nem jöttek kövek, Jézus semmit sem szólt, csak szomorúan írta a porba a betűket. Ismert.

Fokozatosan mutatta meg, milyen bűnök választanak el tőle ... a kevélység, a túlzott magamban bízás, de ugyanakkor a félelem a bizonytalan jövőtől ... a vágy a minden megismerésére, ami lustasággal párosult. 

Egy dolog volt állandó, hogy kerestem Őt mindennapjaiban, imádkoztam ahogyan tudtam.Ismertem Őt, de nem fejlődtem ebben az ismeretben.

Aztán  belenyúlt az életembe, kivett a környezetemből, a nagyvárosi forgatagból a betegségtől mentes erős önbizalomból táplálkozó életből. Olyan betegséget adott, ami kezdetben visszafordíthatatlanul romlott, az orvosok is csak sötétben tapogatóztak ... testi és lelki gyötrelmek gyötörtek heteken keresztül. Kórházi folyosókon ülve féltem mi jöhet még.

És szinte szó szerint felnyitotta a szemem, emlékezetett hogy Jézus Krisztus harcosának hívott el, s elküldött a csatatérre, a gyülekezetbe. Itt felgyorsult és elmélyült a hitbeli fejlődésem, egy idő után kellő alázattal az Úr kegyelméből befogadhattam az igéket. Egyiket a másik után. Legtöbbször közvetlenül a Szent Szellem pátfogásával haladtam előre, néha pásztorok és más könyvek is az Úr eszközei lettek. Megértettem mi és miért bűn és ki az Igazság.

Az ember azonban - s különösen a lusta ember - szeret szokásokat, napi rutint kialakítani ... ezzel is spórol az erejével, de egyben távol is tartja magát a szokatlantól, ismeretlentől. Kezdtem érezni, hogy elszivárog az erő. Az az erő,amit Isten ismerete és a vele való kapcsolat táplál. Kezdtem kevesebbet és rutinból imádkozni ... eleinte meglepődtem, hogy így is lehet ... addig, ha szóltam az Úrhoz, ahhoz mindig nagy erő kellett és az őszinte szembenézéstől nem tudtam kitérni begyakorolt rutinszerű igazságok és dicséretek ismételgetésével. És egyszercsak megjelentek a szóvirágok, bár harcoltam ellene - de nem kértem benne Isten segítségét, csak úgy igyekezetből. Szeretem a rövid, őszinte, erőteljes imát. Ismerem a megvallás felszabadító erejét ... mégsem ment egy idő után.

Mi lehet az oka? Mindig más a hibás, hát nem? Gondoltam, hogy biztos a többiek hitetlensége gyengített meg ... Milyen könnyen megvezet minket újra és újra a sátán. Ez az ő módszere, fogd a másikra, így megspórolod a szembenézéstől való félelmet és feszültséget. Közben persze, mivel hirtelen megint annyi tudás állt a rendelkezésemre, gondoltam majd jól kiolvasom a Bibliából, hogy mi is az Úr válasza, vagy meghallgatok egy prédikációt, vagy alkalomra megyek az imaházba ... hiszen ez már majdnem olyan, mintha tettem is volna valamit.

Nem mondom, hogy ne tedd ezeket ... de vizsgáld meg, hogy nem önigazolást keresel ezek mögött a pótcselekvések mögött. Mint a vizsgára készülő diák, amikor tanulás helyett váratlanul kitakarít. A sátán ügyesen el akarja rejteni ezek mögé a vallási cselekedetek mögé az őszinte és közvetlen kapcsolatodat Jézussal. 

Csak ez az egy veszélyes rá igazán. Mert van egy név mindenek fölött, van egy név ami előtt térdre kell hullani ... s aki ezt a nevet ismeri, annak nem állhat ellen még a sátán sem. S ez a név nem az a pár betű, nem az a néhány hang ... ez a név az Ő ismerete, akit ha felidézünk megelevenedik bennünk az Ő teljes szellemével és hatalmával.

A bibliából nem tudtam megismerni Jézust, hiszen Ő jóval több annál mint amit megírhattak róla. A tanítványai sem könyvből ismerték őt meg ... a könyv csak útmutatót tartalmazott, arról hogy milyen jelek kísérik az Ő eljövetelét, de önmagában a könyvek ismerete akkor sem volt elég Jézus felismerésére és most sem az. Őszintén kell elé járulnunk, még ha nem is jókedvünkből tesszük, mint a parázna asszony esetében ... ahol ő volt az egyetlen akinek napvilágra kerültek a bűnei, míg a többiek, a vádlók eloldalogtak, talán vissza a könyvekhez. Így megbocsátani is csak egyetlen embernek tudott Jézus a sok bűnös között, az asszonynak, akinek azt mondta, hogy menj el és többé ne vétkezzél.

Nehezebb és fontosabb az őszinte imaélet, mintsem gyakorlom.Bocsáss meg Jézus!