Jelenések 2: 4-5
„De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.”
„Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz.”
A gyülekezet sokat fárad, sokat tűr, megpróbálja az idegen tanításokat és nem engedi be a magukat apostoloknak nevező, de a világgal összekeveredett tanítókat, tanításokat. A jellemzőket áttekintve azt mondanánk, hogy emberileg ez egy jó, jól működő gyülekezet. Mégis azzal kezdődik az idézett igerész, hogy DE. Miért? Mikor íródott? Hasonlít az akkori környezet és benne a gyülekezet a maiakhoz?
Az I. században a Római Birodalom kiterjedt és annak belső területein túlnyomórészt béke uralkodott, amely kedvezett az ismert világot átszövő kereskedelemnek, gazdálkodásnak. Az emberek gyarapodtak közeli és távoli vidékeken megtermelt anyagaikban, s így a Kis-Ázsiában élő gyülekezetek a korábbi időszakkal szemben a csendes gyarapodás útján jártak. A gyarapodó, létükben közvetlenül nem veszélyeztetett gyülekezetekben kialakultak a jó gyakorlatok, a felmerülő feladatok megtalálták gazdájukat, kezdtek kialakulni, rögződni a helyi hagyományok és vékony választóvonal jelenhetett meg a régebbi és újabb hívők között. De a gyülekezet egyre hatékonyabban működött, sokat fáradt, szervezett, tanított, összegyűlt. Mi oka volt vajon, hogy az Úr kivetnivalót talált mindebben? Megláthatjuk-e a hasonlóságot a sokra igyekező Márta és az efézusi hívők közössége között?
Kijelentések sokasága tanúskodik arról, hogy az Úr a szívek vizsgálója. A legfontosabb parancsolatként Jézus ezt jelölte meg: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. Az Úr kijelentése az Efézusi gyülekezet felé erre hívja fel a figyelmet, bár sokra igyekezel, de már nem figyelsz rám, nem a szeretet az első, nem Jézus az ELSŐ, hanem az ügy. És amikor Jézus üggyé válik akkor a feladat, a tennivaló már csak kötelesség lesz. Az ennek érdekében végzett cselekedetek teherré válnak (nem ismerős az, hogy el kell menni gyülekezeti alkalomra, próbálni, szolgálni?) és ezek nem feltöltenek, hanem elfárasztanak. Jézus Krisztus áldozata kikerül a szívünkből.
Az időnket a hétköznapi munkáink, nevelési feladataink, pluszba vállalt dolgaink beosztása határozza meg és nem marad hely az ELSŐ-nek. Pedig az ige égetően világosan fogalmaz: "Ahol a kincsed, ott a szíved is. ” (Máté 6:21) Vagy másképp fogalmazva, amit a te szívedben tartasz az a te kincsed.
Istentiszteletek után, ma már ritka az a közösség, ahol a gyülekezet tagjai együtt maradnak és beszélgetnek. Még ritkább az, ahol igei módon "beszélgessetek egymás között zsoltárokban, dicséretekben és lelki énekekben; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak," (Efézus 5:19) Ez pedig az a DE, amit a központi igében is megfogalmaz az ÚR. Megmarad-e az élő Jézus Krisztussal való belsőséges és meghitt kapcsolat? Marad-e idő arra, hogy csendben figyeljünk akkor is az Úrra, amikor épp semmit sem mond? Kivárjuk-e hogy szóljon hozzánk? Marad-e arra hely a vallásos programjaink között, hogy az alkalmon kapott maggal kicsit félrevonuljunk és engedjük, hogy az igemagja épp virágot, vagy gyümölcsöt teremjen a szívünkben? Esetleg hagyjuk, hogy valami hétköznapi témában folytatott beszélgetéssel a sátán kikapja ezt a magot mielőtt az gyökeret eresztene? Megpróbálhatja más is az őt vonzó feladatot, vagy az csak egy, meghatározott tagunk jutalma, terhe? Rugalmas maradt közösségünk az alkalmak, dicsőítő énekek száma, stílusa, sorrendje tekintetében? Rugalmas-e az alkalom helyszíne, időpontja? Az alkalmaink még szeretetből születnek-e, várjuk-e, szabadnak érezzük benne magunkat, vagy megszomorítjuk a Szentlelket? Milyenek vagyunk mi, a gyülekezet tagjai? Értjük-e, hogy számunkra mi a fontosabb; az ügy (a díszlet, a szokás, a program), vagy hogy ki tudjuk szeretni testvérünkből a Krisztust?
Ádám hogyan szerette az Istent? Nem volt jó és rosszról tudomása, nem méricskélte az Urat, nem hadakozott vele, csak élvezte hogy az Isten látja őt, hogy figyel rá, hogy foglalkozik vele, hogy beszélgetnek. Amit kapott elfogadta. A kisgyermek is kaphat atyjától jót és rosszat, mégis szereti, s legnagyobb lesz szemében az atyja. Csak arra vágyik, hogy vele legyen, vele játszon és figyeljen rá. Elég-e nekünk az Atya közelsége? Vágyunk-e rá? Szeretnénk vele nap-nap után beszélgetni? Van-e súlya annak, amit Tőle hallunk?
Ha megvagyunk ezek nélkül is és nem térünk meg ebből (azaz ragaszkodunk régi, jól bevált, saját útjainkhoz) akkor az Atya elviszi az Ő világosságát a gyülekezetből: "kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz." S ha nincs jelen az Ő világossága, akkor sötétségben járunk, akkor elbotladozunk, akkor nem olvashatjuk és nem érthetjük az Ő igéjét, az igazságot. Akkor mi a világban rekedtünk! Nincs reménységünk!
De aki győz, azt az Úr visszahelyezi a paradicsomba és enni ad az élet fájáról.
Ma nincs gyülekezet Efézusban ... idejében meghalljuk a figyelmeztetést?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.